Milyen furcsák vagyunk mi emberek! Községünkben lakó embertársainkkal nap-mint nap találkozunk, és azt gondoljuk, ismerjük is egymást. Holott szinte semmit sem tudunk a másik ember életéről, sorsáról.
Ez a gondolat jutott az eszembe, amikor felkerestem Kiss István cipészmestert azzal a szándékkal, hogy elmesélje élete történetét. Megfogalmaztam előre magamban a szinte már sablonos kérdéseket: hol tanulta a szakmát, kitől, mikor, miért és még egyéb a cipészszakmához kapcsolódó érdekesség szerepelt közöttük. Azonban ez mind füstbe ment, hiszen nem tudhattam, hogy nem csak egy egyszerű cipészmesterrel van dolgom, hanem egy olyan emberrel, akinek az élete tiszta kaland és történelem.
Pista bácsi 1909 októberében született. Gyermekkorában édesapja mellett segédkezett a mezőgazdaságban, majd 16 éves korában gyermekkori barátja, Ribár József ösztönzésére állt be cipésztanulónak. Tanulóéveit Mizerák János mellett kezdte, majd Klein Sándorhoz került. A 3 év segédidőt az utóbbi mesternél töltötte.
1926-ben alapítótagja volt a tűzoltóegyesületnek. Ígéretet kapott ha tűzoltó és légvédelmi tanfolyamon vesz részt, akkor nem viszik el katonának. Ám még a tanfolyam befejezése előtt kezébe kapta a behívó parancsot. Mivel vékony csontozatú gyerek volt, a parancsnoka köveket emelgettetett vele, hogy erősödjön. Csaroda és környékén teljesített szolgálatot a határőrségnél, ahol őrmesteri rendfokozatig jutott el. Ezt a rendfokozatot azonban visszavonták tőle, miután egy csempészt elfogott és megvert. Ebből bonyodalmak keletkeztek és lefokozták. A fronton 4 évet töltött el, mielőtt hazatérhetett volna. Hazatérése után ismét Klein Sándor műhelyébe szeretett volna visszakerülni, ám az arra hivatkozva hogy kiesett a gyakorlatból, csak fele bért lett volna hajlandó fizetni. Ezen Pista bácsi mérhetetlenül megharagudott, és egy tokaji mesterhez ment dolgozni.
Később mestere ösztönzésére a Bonyhádi Cipőgyár felé vette az útját. Itt újabb 3 év várt rá. Nyaranta hazajárt az aratásban segédkezni. Egyik ilyen hazautazása alkalmával összetűzésbe került édesapjával, aki elzavarta a szülői háztól. A bajt még az is tetőzte, hogy a cipőgyárban sem kapott munkát. Biztatták, hogy esetleg 3 hónap múlva lesz újra felvétel a gyárban, addig valahogy húzza ki. Mindösszesen annyi pénze volt, amit ruhái eladásából szerzett. Hogy szavait idézzem: még a keménygalléromat is eladtam. Ám fékezhetetlen és kalandvágyó kedve itt sem hagyta nyugodni. Sopron felé vette az útirányt, ahol egyik barátja szüleinél lakott egy pár napot, majd a bécsi csipkegyárban akart szerencsét próbálni.
A határnál azonban visszafordították, így egy csehországi cipőgyárat célzott meg újabb állomásként. A határon itt is elfogták és egy lőcsei vámőrségbe hurcolták, ahol fogdába zárták. A kihallgatás és a tárgyalás váratott magára, s mivel a szabadság iránti vágy újra fellángolt Pista bácsi szívében, szökést tervelt ki. Mivel tudta, hogy a mellékhelyiségek a helyőrség másik oldalán vannak, ezért hasmenést színlelt, s minden egyes kikérezkedéskor megfigyelte az udvar felépítését, a falakat és az esetleges szökési útvonalat. Végül a mellékhelyiség egyik kis ablakánál döntött, mely az utcára nézett. Egy óvatlan pillanatban amikor az őr nem figyelt oda kimászott és kiugrott az útra. De az ablak szintje és az utca szintje között mintegy 3 m. volt a szintkülönbség. Így a földetéréshez csúnyán kificamította a bokáját. Sántikálva és bujdosva, többnyire csak éjszaka igyekezett haza Magyarországra. Nem tudhatta, mikor lépte át a határt, hiszen határmenti településeken is svábul beszéltek. Végre megpillantott egy magyar egyenruhás rendőrt. A rendőr bekísérte, majd miután jegyzőkönyvet vettek fel, megkezdték a hazatoloncolását. Először Tokajba küldték, ahol a főjegyző már jól ismerte még a tanulóévei idejéről. Innen kísérték haza Tiszabercelre. Félt a szüleivel való találkozástól, ám ők könnyes szemmel és ölelő karokkal várták. Édesanyja kérésére feledve korábbi haragját visszatért Klein mester műhelyébe dolgozni, majd önálló mesterként folytatta a szakmát.
Ez idő alatt nevezték ki a tűzoltó-egyesület parancsnokának. A község vezetésével nagyon sokszor került összetűzésbe, mivel véleményét - mely sokszor ellenkezett az akkor kötelező felfogással mindig nyíltan és egyenesen kinyilvánította. Sok ellensége és sok pártolója is akadt emiatt. A világpusztító vérontás befejezése után beindul a szövetkezetesítés. Ez alól községünk sem volt kivétel. Megbízták Pista bácsit is a cipőipari szövetkezet megalapításával. Mivel ő ellene volt, így erőszakkal kényszerítették a rendelet végrehajtására. 18 társával köztük olyanokkal, akik még csak tervezték, hogy cipészek lesznek megalakították a cipészszövetkezetet. Ennek viszont nem lehetett a vezetője, mivel az akkori vezető és egyetlen pártnak nem volt olyan lelkes híve. Bár lázadó természete miatt sokat szenvedett, oly sok támadás érte, annál több szeretetet kapott hozzátartozóitól.
Bár őt és feleségét nem áldotta meg az ég gyermekkel, nem maradt a házuk gyermekzsivaly nélkül. A rokonságban lévő aprónépet szinte gyermekeiként szerette s nevelte. És arra, hogy a szeretet nem csak pillanatnyi lángolás lehetett a legjobb bizonyíték az, hogy ezek a fogadott gyermekek, sőt ezek gyerekei is szinte állandóan látogatják. Így az öreg cipészmester bízhat benne, hogy otthonában mindent szeretet fog övezni. Bár Pista bácsi immáron 88 éves és nem vállal már megbízást, élettől meggyötört kezében büszkén forgatja az egykor elkészített és fényesre bokszolt lábbeli mestermunkát.
Akadt közöttük olyan, amely még viselve sem volt. Mindegyik sok munkával és szerető műgonddal készült el. Elhomályosult szemmel nézegeti, forgatja a cipészmester a cipőket. Ahogy szemléli őket, újra felelevenedik tekintetében a régi sok szép emlék..