Márczi Tamás

Márczi Tamás

Negyvennyolc éve került a Vízügyi Igazgatóság jóvoltából községünkbe Márczi Tamás. Ő azon emberekhez tartozik, akiknek mindig van egy jó szava a másiknak, s ha kell kérés nélkül, segít társain.

1933. március 20-án született Kemecsén. Édesanyja Juhász Zsuzsanna, édesapja Márczi Sándor. Szülei földműveléssel foglalkoztak, volt mikor földet is béreltek. Heten voltak testvérek 3 fiú és 4 lány. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a 6 elemi elvégzése után Nyíregyházára került ipari tanulóként. Itt a lakatosmesterséget 1947 és 1950 között tanulta ki. 1950-ben Miskolcra került és három éven keresztül karbantartóként a Martin kemence mellett a kohónál dolgozott. 1953-ban bevonult katonának, két év után 1955 novemberében szerelt le. A katonaság után, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva házasságot kötött 1956. január 7-én Végső Gizellával. (Ebben az évben ünnepelték 50. házassági évfordulójukat!) Még ugyanebben a hónapban állást is kap a Vízügyi Igazgatóságnál Kemecsén. Házasságukból négy gyermekük született, Zoltán (1956), Gizella (1958), Katalin (1960), Zsuzsanna (1967). Gyermekeik ma már ritkán járnak haza, ketten közülük Budapesten élnek, s összesen 6 unokával ajándékozták meg őket.

Második gyermekük születésekor 1958-ban kerültek Tiszabercelre, s a Tisza mentén kaptak szolgálati lakást. Innen jártak be minden nap a gyerekek az iskolába. 25 évig laktak itt. Szerették ezt a részt, csendes, nyugodt hely volt.

Tamás bácsi még dolgozott a ma már több mint100 éves Szivattyútelepen. A két gőzgéppel és két kazánnal működő létesítményben nem volt könnyű a munka. Főgépésszel, segédgépésszel és 8-10 munkással dolgoztak. Utoljára 1970-ben, a nagy árvíz idején működött ez utoljára, hiszen 1968-ban felépítették az új telepet. Azóta minden évben karbantartják, újraolajozzák a gépeket, s ő nagy örömmel segít ezekben a munkálatokban.

A vízügy mellett bikatartással foglalkozott. Egyesek szerint neki voltak a legszebb és legtisztább állatai a környéken. A Tiszához jártak le itatni, a töltésről kapta a szénát. Régen még sorba kellett állni egy-egy darabért, ma már ingyen sem kell. Nem akarta abbahagyni ezt a tevékenységét, hiszen a szenvedélye volt, de már 1992-ben alig tudta az utolsó kettőt eladni.

1992-ben ment nyugdíjba, fájó szívvel. Ha kell, még mindig vissza-visszajár a Szivattyútelepre, hátha akad egy kis besegíteni való, az árvízkészültségeknél.

1998-ban a Tisza úton a vásároltak egy lakást, s ide várja unokáit szeretettel, vagy ő maga utazik hozzájuk.

Köszönöm a beszélgetést, további jó egészséget kívánok!