Valamennyien tudjuk, hogy október 1-je az Idősek Világnapja. 1994. október 1-én köszöntötte először Idősek Világnapja alkalmából a tiszaberceli nyugdíjasokat Hajnal András polgármester, az Önkormányzati Képviselőtestület szerény ajándékával és az általános iskolások műsorával. Az akkor még magukat a nyugdíjkorhatártól oly távolinak érzők ma már ott ültek a nyugdíjasok soraiban.', 'Az idén már nem először a Nyugdíjas Egyesület tagjai is felléptek. Hajnal András köszöntő szavai után az iskolások műsora következetett, majd Humicskó Józsefné, Zsíros Antalné köszönő szavai és Rézműves Istvánné elmaradhatatlan ajándéka, egy díszes torta, melyen a „Köszönet mindenért” felirat hirdette, hogy a megbecsülés kölcsönös. A röpke beszámoló után álljanak itt Hajnal András köszöntőjében elhangzott gondolatai.
„Mi, falusi emberek, akik földdel is foglalkozunk és szabad időnk nagy részét az ég alatt töltjük, tudjuk jól, hogy szigorú rend uralkodik a természetben. A tavasz után nyár, a nyár után ősz, az ősz után tél következik. Aki megszületett, az a gyermekkor után fiatal, felnőtt és idős is lesz egyszer. Ez a rend mióta világ a világ. Számtalanszor halljuk, hogy nehéz faluhelyen nyugdíjasnak lenni. Az egész életét faluhelyen leélő, a házat saját maga felépítő, állatait maga nevelő ember öregkorban pedig választhat, egyedül marad, vagy beköltözik a panelházba 4.-nek 5.-nek a családba. Mi községünkben úgy gondoljuk, hogy akik nem ezt az utat választják, hanem itt maradnak a településünkön, azokat igyekszünk segíteni, odafigyelni rájuk és a nyugdíjas életüket megpróbáljuk szebbé varázsolni. Tesszük ezt azzal, hogy az idősek otthonában 40 főről gondoskodunk, a Nyugdíjas Egyesületünkben 70 fő tagunk van, akiknek az egyesületi munkáját segítjük és támogatjuk. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy sokan eljutottak kirándulni az ország különböző részeire, idős korban láthatták meg a Parlamentet, Ópusztaszert és még számos helyet. Hatalmas dolognak tartom, hogy nincs ma senki községünkben, aki a betegágyán magányosan feküdne, mindig van valaki, aki felkeresse és jó szóval biztassa.
Az idős embernek nagyon fontos, hogy biztonságérzete legyen. Ezt számára egy társ, vagy a család, esetleg a barátok, kisebb közösségek adhatják meg. Az egymáshoz tartozás biztonsága érzelmileg gazdagítja az egyént. Mi, akik életünk nagyobbik felét leéltük már, a családért dolgoztunk szüntelenül, elfáradtunk abban az igyekezetben, hogy minél többet adjunk magunkból a gyerekeknek, majd az unokáknak, természetesen önmagunk háttérbe szorításával. Most amikor már csak néhány év, vagy évtized van hátra életünkből, gondoljunk egy kicsit önmagunkra is. Gondoljunk arra, hogy hogyan tudunk magunknak örömet, percnyi boldogságot szerezni naponta. Este lefekvéskor gondoljuk végig aznapi tevékenységünket és keressük meg benne azt az egyet, ami szép volt, hogy újra átélhessük. Érdemes azt is átgondolni, hogy holnapi teendőinkben kinek miben lehetünk a segítségére, mert csak akkor érezhetjük meg hogy hasznossá tudjuk tenni magunkat valakiért, vagy valakikért. Ez az örömszerzés érzése. Ha bánatosak vagyunk, ajándékozzuk meg magunkat apróságokkal, amik elérhetőek számunkra. A boldogsághoz vezetői ajtó azonban kifelé nyílik. Ne várjuk, hogy valaki megkeressen bennünket, hanem mi keressünk meg másokat. Próbáljuk megérteni gondjaikat, akkor várhatjuk, hogy minket is megértenek. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a boldogság majd holnap érkezik meg, találjunk magunknak addig is értelmes időtöltést.”